A régióról

 

Székelyudvarhely természeti állapota


Székelyudvarhely a Küküllői dombság délkeleti-részén található, az Udvarhelyi medencében, a Nagy-Küküllő felső folyása mentén. A dombvidék és hegyvidék határán elterülő város (átlagos tengerszint feletti magassága 477 m) természeti környezete számos értéket rejt, a környező közepes magasságú erdős dombsorok (Szarkakő, Kuvaszó, Budvár, Csicser) és erdők döntően befolyásolják mind a látképet, mind a város hangulatát.

A város éghajlata a várostest nagyobb térbeli kiterjedése és a domborzat függőleges tagoltsága miatt igen változatos képet mutat. A település meteorológiai állomásának mérése szerint a város évi átlagos középhőmérséklete meglehetősen hűvös (7,8 C) - az év leghidegebb hónapja a január (3,6 C ), míg a legmelegebb a július (17,7 C), így e 2 hónap középhőmérséklet ingadozása 21,3 fok, ami jól mutatja az udvarhelyi medence kontinentális éghajlatát. A téli napok száma 110-119 között váltakozik, nem ritkák az októberi és az áprilisi fagyok sem.

A téli hidegeket az teszi elviselhetőbbé, hogy a várost szegélyező viszonylag magasabb dombsorok védik a völgymedencét az erős szelektől, továbbá a város környéki erdők is tompítják az éghajlati szélsőségeket. A dombsorok védő hatásának köszönhetően a város általában szélcsendes övezetnek bizonyul. A légnyomás tekintetében a  tél és ősz légnyomása magasabb, a tavaszé és nyáré alacsonyabb, mint az őszi átlag. A levegő relatív nedvessége decemberben a legmagasabb és júliusban a legalacsonyabb. A csapadékot a város területére többnyire a nyugati és északnyugati szél hozza, a csapadék mennyisége télen és ősszel a kisebb, nyáron és tavasszal nagyobb, maximumát tavasz végén-nyár elején éri el - májusban és a nyári hónapokban a legtöbb a zivatar, májusban jelentékeny a jégesős napok száma is; az első havazás  általában november második fele, az utolsó március 20. körül várható.

Székelyudvarhely hidrográfiai tengelyét a Nagy-Küküllő alkotja. Az udvarhelyi vízmedence és környékének felszíni vízhálózata a Maaros vízrendszeréhez tartozik. Mivel a folyó vízjárása elég ingadozó ma is gyakori az árvízveszély, jóllehet a folyó néha még az ivóvízellátáshoz szükséges vizet is alig tudja biztosítani. A Nagyküküllő mellékvizei a fő a városközeli eróziós mellékvölgyeket követik, többségük a város határában ered -  baloldalon a Határ-patak, a Fehéres, a Varga- és  Nagyvölgy-patak, jobboldalt a Bosnyák-, Szejke- és Budvár-patak. A Küküllő város belterületén áthaladó szakasza 13.807 m2, a román vízügyi igazgatóság kezelésében van.

A kőzetminőség, domborzat, víz, éghajlat és az élőlények kölcsönhatásaként kialakult talajfajták közül Székelydvarhely határában és környékén közepes termőképességű, agyagbemosódásos barna erdőtalajok vannak túlsúlyban. A talajok podzolosodása (agyagszétesés, a szélsőségesen savanyú erdőtalajok esetében következik be, következménye a feltalaj tápanyagokban való elszegényedése) nagy területeken követhető nyomon, főleg a város keleti határában. Fekete termőföld, csernozjom nem tudott kialakulni az udvarhelyi medencében. A város déli részén, a Jézus kápolna környékén szikes talajok képződtek: a felszínhez közel található nátriumban gazdag talajvízhatására.

Az élővilág változatos képet mutat. Székelyudvarhely növényvilága sajátos flórajárást képvisel, amely átmenetet képez a hegyvidékek és az erdélyi medence között. Növénytakarója fajokban gazdag. A nagykiterjedésű erdők (793 ha) leggyakoribb fafajtái a tölgy, gyertyán, fenyő (főleg a telepítések nyomán), nyár, éger, szil, kőris, nyír, fűz, stb., aljnövényzetére jellemzőek a boglárkafélék és a gombák: őzláb, galamb, róka, kucsma, keserű, tinóru gomba. A régió egyik legnagyobb természeti kincsét az erdők jelentik, az ország fában leggazdagabb részeihez tartozik. Ennek megfelelően a fakitermelés, fafeldolgozás jelentős hagyományokkal rendelkezik.

A térség sajátos állatvilága (önálló faunajárás) az emberi beavatkozások következtében nem elhanyagolható mértékben szegényedett el. Fajban leggazdagabb az ízeltlábúak osztálya (fedelesszárnyúak, hártyásszárnyúak, kétszárnyúak, lepkék, százlábúak, pókok), a puhatestűek közül a csigáknak van nagy jelentősége. A halfauna gazdag, a kétéltűek közül elsősorban a kecskebéka és a tarajos gőte jellemző. A madarak között harkályfélék, pacsirtafélék, rigófélék, varjúfélék, cinegefélék, billegető félék, seregélyfélék, verébfélék és pintyfélék fordulnak elő viszonylag nagy számban. Az emlősöket főként a vakond, sün, róka, menyét, mezei görény, mezei nyúl, házi egér, ürge, róka, farkas, vaddisznó képviselik, de az utóbbi években elszaporodtak az őzek és a rókák is. A lombos erdőkben gyakori a mókus,  a pele és az uhu bagoly, ám igen ritka a vadmacska. Székelyudvarhely térsége nem gazdag ásványi anyagokban, főleg borvízforrások és néhol földgáz jelentik a térség jellegadó ásványi kincseit. A legjelentősebb borvízforrások Szejkefürdőn és a Kuvar domb lábánál húzódnak meg. 

 

Hermann Gusztáv Mihály: Udvarhelyszék 

Hermann Gusztáv Mihály: Udvarhelyszék 

A székely székek intézményrendszerének végleges kikristályosodása a XIV. század végére tehető. A székek bíráskodási, közigazgatási és katonai autonómiával rendelkező közhatóságok voltak  azoknál a  középkori Magyarországon élő,  többnyire  -  de  nem feltétlenül -  idegen eredetű népcsoportoknál, amelyek jogállása eltért a vármegyei lakosságétól (szászok, széke- lyek, kunok, jászok, „lándzsás nemesek”). Maga a szék elnevezés bizonyára a „bírósági fórum” jelentésű bírói székre utal, a szabad bíróválasztás kiváltságával összefüggésben.

Udvarhelyszék nevével első ízben 1448-ban találkozunk, korábban ugyanez a területi-közigazgatási-törvénykezési egység valószínűleg Telegd-szék néven létezett. A XV-XVI. század fordulóján mint  a székely székek  főszékét  („Capitalis  Sedes”)  emlegetik,  hegemón szerepköre azonban elég csekély volt, tulajdonképpen abban nyilvánult meg, hogy itt tartották a székely nemzetgyűléseket, illetve, hogy 1506 és 1562 között  itt  az  egész  Székelyföldre érvényes ítéleteket hozó fellebbviteli törvényszék működött. A kialakuláskor feltehetően közigazgatásilag egységes Udvarhelyszék később Udvarhely anyaszékre, illetve a neki alárendelt Keresztúr- és Bardóc fiúszékekre osztódott.

Udvarhelyszék kezdetben a székelység kiváltságainak megfelelően széleskörű autonómiával felruházott közigazgatási egység volt. Az adminisztrációs teendőket választott hivatalnokok, a hadnagy  („kapitány”),  a  székbíró,  az  esküdtek  és  a  nótárius  látták  el.  Önállósága  a fejedelemség korában, majd főleg a Habsburg korban csökken; előbb a székbírót szorítja ki tisztségéből teljesen a királybíró, majd 1711 után megszűnik a székkapitányi tisztség, így a főkirálybíró válik a szék csaknem teljhatalmú urává. Alárendeltjei voltak az alkirálybírók (egy- egy minden fiúszékben) és a járások dullói (a vármegyei szolgabíróknak megfelelő hivatalnokok). A fejedelmi kor legvégén, illetve a Habsburg kor kezdetén létrehozott járások száma és területi felosztása több ízben módosult, mígnem a XVIII. század második felében kialakul az 1848-ig változatlanul létező kilenc járás: a bögözi, a bözödi, az etédi, a farcádi, a homoródi, a keresztúri, az oláhfalvi, a parajdi és a patakfalvi. Bardóc fiúszék kisebb járásnyi területe továbbra is külön alegységet alkotott.

Ami a bíráskodást  illeti, eltekintve a részletektől, jegyezzük fel,  hogy már  a fejedelemség korában  kialakult  rend  szerint  a  perek  a  két  fiú-  illetve  az  anyaszékben  működő  három alszéken kezdődtek, innen az egész székre érvényes ítéletet hozó derékszékre lehetett fel- lebbezni. Ezen a gyakorlaton az 1764-től 1790-ig működő Állandó Táblák egységes rendszere változtatott. Udvarhelyen tartotta üléseit a főkirálybíró elnökletével működő „Continua Tábla”, de saját táblája volt Bardóc fiúszéknek is, melyen az alkirálybíró elnökölt.

Időközben nőtt a szék fizetett hivatalnokainak száma, akik közül ezúttal az első ízben 1804- ben említett archivárius megjelenése érdekes.

A közigazgatás területén az első változást II. József adminisztrációs reformja hozta. Ennek értelmében Erdélyt 11 vármegyére osztották: 1784-ben megalakul Udvarhely vármegye (Udvarhely és Csík-Gyergyó székekből), élén a főispánnal és a közigazgatás teendőit ellátó alispánokkal. A vármegye két kerületének (Udvarhely és Csík-Gyergyó) élén egy-egy pénzügyi és törvénykezési feladatokat ellátó „helyettes alispán” tevékenykedett, a járásokban a dullók helyét a szolgabíró vette át, akit munkájában az alszolgabíró segített.  1790-ben visszaállott a székek rendszerén alapuló  régi rend,  egészen  1848-ig.  Ekkor  a  széki („márkális”)  gyűlés átalakul a „széki bizottmány gyűlésévé”.

A forradalom leverése után, 1850-ben ideiglenes katonai közigazgatást vezetnek be Erdély-szerte. A nagyfejedelemséget hat katonai vidékre osztották, így jött létre az Udvarhelyi Katonai Vidék, mely négy kerületből állott: Udvar- hely,  Marosvásárhely,  Csík  és  Háromszék.  1854  őszén  Erdélyt  tíz  kerületre  (Kreis) osztották. Az Udvarhelyi kerület, mely magába foglalta az egykori Csíkszéket is, a következő hat járásból állott: Barót, Kozmás, Csíkszereda, Gyergyó, Keresztúr, Udvarhely.

1861-ben visszaállították a forradalom előtti közigazgatást. Ezt váltotta fel a kiegyezés után az egységes megyei adminisztráció:  1876-ban  a  peremén  fekvő  néhány községgel gyarapodó Udvarhelyszékből megalakult Udvarhely vármegye.

Írta: Hermann Gusztáv Mihály

Forrás: Adatbank Transindex

A székely székek intézményrendszerének végleges kikristályosodása a XIV. század végére tehető. A székek bíráskodási, közigazgatási és katonai autonómiával rendelkező közhatóságok voltak  azoknál a  középkori Magyarországon élő,  többnyire  -  de  nem feltétlenül -  idegen eredetű népcsoportoknál, amelyek jogállása eltért a vármegyei lakosságétól (szászok, széke- lyek, kunok, jászok, „lándzsás nemesek”). Maga a szék elnevezés bizonyára a „bírósági fórum” jelentésű bírói székre utal, a szabad bíróválasztás kiváltságával összefüggésben.

Udvarhelyszék nevével első ízben 1448-ban találkozunk, korábban ugyanez a területi-közigazgatási-törvénykezési egység valószínűleg Telegd-szék néven létezett. A XV-XVI. század fordulóján mint  a székely székek  főszékét  („Capitalis  Sedes”)  emlegetik,  hegemón szerepköre azonban elég csekély volt, tulajdonképpen abban nyilvánult meg, hogy itt tartották a székely nemzetgyűléseket, illetve, hogy 1506 és 1562 között  itt  az  egész  Székelyföldre érvényes ítéleteket hozó fellebbviteli törvényszék működött. A kialakuláskor feltehetően közigazgatásilag egységes Udvarhelyszék később Udvarhely anyaszékre, illetve a neki alárendelt Keresztúr- és Bardóc fiúszékekre osztódott.

 

Forró Albert: Udvarhely vármegye kialakulása, In: Aeropolisz 2009., Székelyudvarhely

Forró Albert: Udvarhely vármegye kialakulása, In: Aeropolisz 2009., Székelyudvarhely

Az 1867. évi kiegyezés Magyarországon és a hozzácsatolt Erdélyben is megteremtette az alkotmányos élet alapjait, valamint a korszerű liberális állam kiépítésének lehetőségét. A modern állami berendezkedés egyik alapvető feltételének - mind a kormányzó liberálisok, mind a parlamenti ellenzék - a modern nyugati polgári intézmények meghonosítását tekintették. Ez halaszthatatlanná tette a központi kormányzat, a felelős minisztériumok, illetve a helyi önkormányzatok viszonyának mielőbbi rendezését. Ezzel azonos időben országszerte szükségessé vált a feudális korra jellemző sokszínű területi beosztás felszámolása és az egységes közigazgatási szervek létrehozása. A kiegyezés évében Magyarország 49 magyar és 8 erdélyi vármegyéből, 5 székely székből, egy magyar és 2 székely vidékből, 5 magyar kerületből és a királyi földből állt, mely utóbbi 9 szász székre és 7 vidékre oszlott.

A modern közigazgatás kiépítése kapcsán két fő, egymással ellentétes álláspont alakult ki. A mindenkori kormány és a kiegyezés híveinek többsége centralizált, központosított állami közigazgatást kívánt létrehozni, arra törekedve, hogy felszámolja a megyéknek a polgári parlamentarizmus viszonyai közepette idejétmúlt politikai hatalmát, valamint csorbítani szándékozta a helyi önkormányzati testületek önállóságát a központosított szakigazgatás korszerűségére és hatékonyságára hivatkozva. Az ellenzéki pártok a közigazgatás centralizációját sérelmesnek találták, és a kormányzati befolyás növekedésétől tartva a vármegyék hagyományos, a feudalizmus korából örökölt ellenállási jogának a védelmére keltek, ugyanis a vármegyékben az ország függetlenségét biztosító mentsvárakat látták, amelyek szükség esetén újból védelmet nyújthatnak a Habsburgok abszolutisztikus törekvéseivel szemben. A széles társadalmi ellenállás és a függetlenségi ideológia mellett a megyék államosítása ellen szólt az a tény is, hogy a közigazgatás államosítása következtében az államnak egyedül kellett volna fizetnie a megyék és a törvényhatósági jogú városok tisztviselőit, ami jelentős többletkiadást jelentett volna az állami kincstár számára. Végül, 1870-ben köztes megoldás, kompromisszum jött létre az állam és a megyék közt: a XLII. számú törvénycikk értelmében a minisztériumok, a központi kormányzati szervek rendeleteinek a végrehajtása a megyékre, a törvényhatósági jogú városokra és a megyéknek alárendelt községekre - a rendezett tanácsú városokra, a nagy- és kisközségekre - hárult. A törvényhatóságok (megyék és törvényhatósági jogú városok) megőrizhették politikai véleménynyilvánítási jogukat, országos ügyekben az Országgyűlés alsóházához, a képviselőházhoz fordulhattak, valamint megmaradt a helyi igazgatás önkormányzati jellege is.

Az ország rohamos fejlődése addig nem ismert új viszonyokat, új szükségleteket hozott létre, ami megkívánta a folyamatos törvényhozást, valamint a tömérdek törvény és szabályrendelet életbeléptetését és végrehajtását szolgáló megyei törvényhatósági közgyűlések és a tisztikar megválasztását. Udvarhelyszék esetében is a törvényhatóság életét majdnem minden ügykörben sürgösen be kellett rendezni. Ennek a szervezési munkálatnak a nehezét az akkori királybíró, Tibád Antal végezte el, akit 1871-ben az újonnan megalakított törvényhatósági közgyűlés alkirálybíróvá választott és 1875-ig az új közigazgatás vezetésével bizta meg.

Az új megyei szervezetre vonatkozó törvény szerint az állandó választmány készítette elő a közigazgatási ügyeket, de a törvényhatósági közgyűlés határozott azokban. A szorosabb értelemben vett adminisztráció és a folyóügyek végrehajtása a választott tisztviselők feladata volt, minek következtében megnőtt a hatáskörük és felelősségük. Az árvaszéki ügyek kivételével megszüntek az addigi testületi formák, a királybírák, derékszéki és viceszéki bírák testületi tanácskozása, és az egész megyei közigazgatás az egyetlen alispán (alkirály- bíró) személyes irányítása alá került, kinek minden tisztviselő engedelmeskedni tartozott; az alispán a maga során eljárásaiért a törvényhatósági közgyűlésnek és a belügyminisztereknek tartozott felelőséggel.

Az 1876-os új közigazgatási törvény a közigazgatási bizottságok létrehozása mellett - amelyek segítségével a Tisza-kormány az állam hatáskörét akarta kiterjeszteni a megyei élet egyre szélesebb területeire - előírta a törvényhatóságok (megyék) területének kikerekítését is. Ez a törvény maga után vonta Udvarhelyszéknek vármegyévé alakulását, s ezzel egyidőben vargyasi Daniel Gábor volt főkirálybírót főispánná, kadicsfalvi Török Albertet pedig alispánná nevezték ki. (Az alkirálybírói tisztséget Török Albert 1875-től látta el, amikor elődjét, Tibád Antalt országgyűlési képviselővé választották.)

Tisza Kálmán belügyminiszter a képviselőháznak az 1876. március 17-én tartott közigazgatási ülésén tette közzé az új vármegyei rendszerre vonatkozó tervezetét. A kialakításra váró megyék területi kiterjedésére több alternatívát is felvázoló tervezetek kiszivárogtatása versengést indított egy-egy vidék megszerzése céljából a különböző törvényhatóságok között. A sajtóból nyilvánosságra jutott hírek hallatán Udvarhelyszék törvényhatósága a megye célszerű kikerekítése érdekében egy feliratot fogalmazott meg, amelyet a belügyminiszterhez és támogatás céljából Udvarhelyszék országgyűlési képviselőihez juttatott el.

A felirat szerint Nagyküküllő és Brassó megyék tervezete ragadta meg a székelyföldiek figyelmét, mert a két vármegye tervezetének kivitelezése a Székelyföld súlypontját és azokban a magyar nemzetiségűek jövőjét semmisítette volna meg. A székelyek - olvasható a feliratban - 1848-ban és 1867-ben önként áldozták fel történelmi jogaikat és kiváltságaikat a közös haza érdekében. Némán tűrték, hogy kizárattak a vasúthálózatból és a világkereskedelemből, és a Székelyföld mostoha éghajlata és elszigeteltsége a jövő fejlődésének gyökereit támadta meg. A háromszékiek már kifejtették álláspontjukat Brassó megye tervezetével kapcsolatosan, amelynek egyik változata szerint Háromszéket, Bardocszéket, Miklósvárszék egy részét egé-szen Köpecig Brassóhoz csatolták volna , az udvarhelyiek csak Nagy-Küküllő vármegye kialakításával kapcsolatosan fogalmazták meg nézeteiket.

A feliratot előterjesztő Udvarhelyszék állandó választmánya szerint az új közigazgatás kialakításakor a célszerűséget, az adminisztráció olcsóságát és a magyarság érdekeit kellene figyelembe venni. Nagy- és Kis-Küküllő vármegyék szervezését azért nem találták megfelelőnek, mert a két leendő megyeszékhely, Segesvár és Erzsébetváros nagyon közel fekszenek egymáshoz, valamint a kialakítandó vármegyék legtávolabbi szélein fekszenek, ezért nehezen megközelíthetőek; ezenkívül Segesvár nem is rendelkezik törvényszékkel. Megoldásként a feliratban a két Küküllő vármegye összevonását javasolták. Lényeges szempontként tüntették fel a lakosság nemzetiségi megoszlását is. Az udvarhelyiek „magyar szellemű”, azaz magyar többségű vármegyék kialakítására törekedtek, márpedig 1910-ben is Nagy-Küküllő vármegye lakosságának alig több mint 12%-át adták a magyarok. Az előzőekben felvonultatott érveken túl mégiscsak a legfontosabbként az adózási és népességi szempontokat, a megyei önkormányzat működtetéséhez szükséges pénzügyi alapok biztosítását jelölték meg.

Udvarhelyszék területén  1876 előtt a mezővárosokkal együtt közel 98 ezer lakos élt, mely 190-200 ezer forint egyenes állami adóval rendelkezett. A szék költségvetése, amelyből elsősorban a közigazgatási apparátust kellett fenntartani, 30 548 forintot tett ki.  Az 1876-os közigazgatási törvény azonban előírta, hogy a vármegyei közigazgatás költségeinek fedezésére a megye által befizetett egyenes állami adóknak csak 6-8%-a fordítható, ami Udvarhely vármegye esetében 14-16 ezer forintnyi összeg lett volna. Másrészt az új törvény a hivatalnokok számának és hatáskörének a kiszélesítését helyezte kilátásba a különböző állami funkciók átruházásával. Ez azt jelentette, hogy Udvarhely vármegye a szűk költségvetése ellenére növelni kényszerült a közigazgatási hivatalnokainak létszámát. Ennek a megyei apparátusnak a fenntartása 10-12 ezer forintnyi önkormányzati plusz adónak a lakosságra való kivetését kívánta meg. A szék állandó választmányának tagjai a lakosság adóterhének további fokozását elképzelhetetlennek tartották: véleményüket a föld terméketlenségével, az éghajlat mostohaságával, az elavult birtokszerkezettel, az ipar, a kereskedelem, a tőke és a vasút hiányával támasztották alá. A székhez tartozó 128 községnek fele a községi háztartás (közigazgatás) költségeit már 1875-ben is átlag 30%-os rovatallal fedezte, amihez kötelező módon hozzá kell számítani községenként a közjegyzők 14 400 forintos évi fizetését, az 5%-os iskolai pótadót (1868. évi 38. tc.), a betegápolási díjakat (1875. évi III. tc.), a 4%-os közmunka váltságdíjat és a községi orvosok költségeit (1876. évi XIV. tc. 142.§). Ráadásul a községek kétharmada semmiféle tőkével nem rendelkezett. Egyszóval, a megyei közigazgatás fenntartására szükséges 10-12 ezer forint plusz adó megfizetésére képtelen volt a lakosság, amely az egyenes állami adóknak 50%-án felül lenne köteles önkormányzati életének biztosítására és fenntartására évenként fizetni.  Mivel egy ilyen anyagi helyzetű törvényhatóság nem képes saját erejéből fenntartani önkormányzatát, amely többnyire állami funkciókat látna el, a tör-vényhatósági közgyűlés az államnak a kiadások fedezéséhez való hozzájárulását, vagy Udvarhely vármegye területének kikerekítését kérte.

A kikerekítés természetesen a szomszédos megyék róvására történt volna, s ezáltal Udvarhely vármegye egy célszerű, olcsó és „minde- nekfelett magyar szellemű közigazgatásnak biztos feltételeit nyerné meg.” Küküllő megyétől - amelynek semmi köze nem volt a kialakításra váró Nagy- és Kis-Küküllő megyékhez - Oláh-Andrásfalvát, Oláh-Hidegkútot, Sárdot, Nagy- és Kis Bunt (3371 lélek), Felső-Fehér megyétől Fehéregyházát, Héjjasfalvát, Feleket, Szederjest, Pálost, Mohát, Peteket, Zoltánt, Alsó- és Felső-Rákost, Ágostonfalvát (10 129 fő), Segesvárszéktől Benét, Erkedet, Szászkézdet, Szászkeresztúrt és Szászbudát (4271 lakos), Kőhalomszéktől Kacát, Mirkvásárt, Zsombort, Darócot, Homoródot és Sövénységet (4985 fő), végül Háromszéktől Barótot, Bodost, Sepsibacont, Köpecet és Szárazajtát (6472 lélek) kívánták megszerezni.  Ebben az esetben Udvarhely megye mintegy 30 ezer lakossal és 80 ezer forint adóval gyarapodott volna, illetve összesen 138 ezer lakossal és 270 ezer forint egyenes adóval rendelkezett volna, ami biztosíthatta volna számára a törvényhatósági önkormányzat költségeinek fedezését.

Amint a fentiekből is kitűnik Udvarhely megye kikerekítését az udvarhelyiek Nagy-Küküllő és Háromszék megyék ellenében képzelték el. Amennyiben az események az udvarhelyiek elképzelései szerint alakultak volna, a két Küküllő megyét összevonják, valamint Kőhalomszék és Segesvárszék településein - helyrajzi fekvésük tekintetbe vétele mellett - Küküllő, Fogaras és Udvarhely megyék osztoztak volna. A háromszékiekkel is területi vitába keveredtek Bardocszék és Miklósvárszék hovatartozása kapcsán. A háromszékiek Erdővidék és Bardocszék egyesítésével egy nagyobb adminisztratív egységet, járást akartak kialakítani a megye keretében, amelynek központját Barótra kívánták áthelyezni. A vidék egyesítésének kérésével a bardociak

1871- től kezdődően hat alkalommal keresték meg a magyar kormányt, rámutatva arra, hogy a megyésítéssel egészen új helyzet alakult ki: 1848 előtt Bardocszék, mint Udvarhely anyaszék fiúszéke, önálló törvényhatóságként működött, saját hivatalnokokkal és törvényszékkel; a megyerendezéssel azonban minden fontosabb adminisztratív intézmény Udvarhelyre kerül, a bardociaknak pedig a Rikán keresztül több órás utat kell megtenniük ügyeik elintézése végett. 1878 júniusában Bardocszék összes települése közös folyamodványban kérte Háromszék vármegye törvényhatósági közgyűlésének az Országgyűlésnél való közbenjárását a vitatott terület átcsatolása érdekében. Jóllehet Háromszék megyegyűlése egyhangúlag elfogadta a bardociak beadványát és támogatásáról is biztosította a kérelmezőket, azonban Bardocszék sorsa már az Országgyűlés közigazgatási bizottságának 1876. május 18-i ülésén eldölt, amikor határozatba foglalták, hogy Bardoc fiúszék Udvarhely megyénél marad.

Udvarhelyszék állandó választmánya 1876. július 17-én tartott rendkivüli ülésén, a 30 762-es számú belügyminiszteri leiratra válaszolva, némi kiegészítéssel mégegyszer felsorolta azokat a településeket, amelyekre igényt tartottak Udvarhely megye kikerekítése kapcsán. Kérésüket a már ismertetett gazdasági, adózási, nemzetiségi szempontok mellett további indokokkal egészítették ki:

1.) A Küküllő megyei községek annyira be vannak ékelődve az udvarhelyszéki községek közé, hogy az azokon átvonuló fő közlekedési utak fenntartása szinte mellőzhetetlenné teszik azoknak a községeknek Udvarhely megyéhez történő csatolását;
2.) Felső-Fehér megye, Segesvárszék és Kőhalomszék községei fekvésüknél fogva Udvarhelyszék határát közvetlen vagy közvetve érintik, és azok - tekintettel az Udvarhely városában lévő tekintélyes fakereskedésre, valamint e vidék silány gabonaterméseire - kereskedelmi szempontból Udvarhely felé kell gravitáljanak;
3.) Barót Bardocszék természetes központját képezi, míg Sepsi- bacon az Udvarhelyszékhez tartozó Telegdibacon egyházközségnek egy patak által elválasztott kiegészítő részét, filiáját képezi;
4.) Udvarhely megyének minden joga megvan az önállóságra, „történelmi emlékeinél” fogva is, a Székelyföld központja és a székely nemzet pecsétjének őreként. Ráadásul kötelesség is Udvarhely megye önállóságának a megőrzése, mert Magyarország egyik legtisztább magyar ajkú lakosságával bíró törvényhatóság, ahová a környező vidékek tetemes számú nem magyar ajkú lakossága „biztosan beosztathatik”.

Minden törvényhatóság reménykedett még ekkor a számára előnyös területi kiegészítésben, hogy az adózási és az önkormányzati terhek viselése szempontjából minél életképesebb megyét hozhassanak létre.

Udvarhelyszék 1876. szeptember 4-én Udvarhely vármegyévé alakult át Daniel Gábor főispán és Török Albert alispán vezetésével. Az új közigazgatási törvény értelmében a megye területén lévő városok, Székelyudvarhely, Oláhfalu és Székelykeresztúr beolvadtak a megyébe. Székelyudvarhely, a megye székhelye rendezett tanácsú várossá alakult, és itt kaptak helyet a legfontosabb közigazgatási intézmények is, amely által a megye adminisztrációs központjává vált; Oláhfalu és Székelykeresztúr nagyközségekké lettek. Végsősoron Udvarhely megye területéhez a kért 32 községgel szemben csak tizet csatoltak: Benét, Erkedet, Darócot, Zsombort, Oláhandrásfalvát, Oláhhideg- kútot, Magyarfeleket, Szederjest, Felsőrákost és Sepsibacont . 1877 elején a háromszékieknek sikerült elérniük, hogy a Sepsi- és Telegdi- bacon egyesítésével létrejött Nagybacon községet helyrajzi fekvésénél fogva kiszakítsák Udvarhely megye területéből és Háromszékhez csatolják.  A 20 323-as számú belügyminiszteri leirat arra figyelmeztette 1877 nyarán Udvarhely vármegye közgyűlését, hogy a baconiak sikerén felbuzdulva az erdővidéki községek is Háromszékhez való csatolásukat kérvényezik. A megye állandó választmánya a bardoc- székiek elszakadási kisérletével kapcsolatban olyan véleménynek adott hangot, miszerint „az olaszteleki járás községei innen elszakasz- tassanak s ez által a megye életképessége tönkretétessék, belé nem nyugszunk, s az elszakítási célzat most már annyival kevésbé indokolt, amikor éppen az olaszteleki járás községeire való tekintetből a megyének járásbírósági és szolgabírói kerületekre való osztásánál Homoród Oklándban oly székhely jelöltetett ki, mely az illető községbeli lakosok által, tekintve a közlekedési viszonyokat, egy pár óra alatt elérhető” .

A megye területét a helyrajzi, forgalmi és népességi viszonyok figyelembevétele mellett három szolgabírói járásra osztották fel:

a) az udvarhelyi járáshoz Székelyudvarhely központtal 41 község és 35 143 fő,
b)  a keresztúrihoz Székelykeresztúr székhellyel 50 község 35 437 lakója és
c)  a homoródi járáshoz Oklánd központtal 44 község 30 752 fős népessége tartozott.

Udvarhely vármegye ilyen formán történt kikerekítése következtében 10 községgel, 15 ezer lélekkel és két várossal gyarapodott, mégis költségvetése 2456 forinttal lett kevesebb, mint Udvarhelyszéknek 1872-ben, holott a megye adminisztrációs apparátusának teendői és felelőssége megsokszorozódott. Daniel Gábor főispán a törvényhatósági közgyűlés előtt 1877. augusztus 13-án mondott beszédében kihangsúlyozta, hogy „Nemcsak Udvarhely megye, de több törvényhatóság is képtelen a számos állami funkció elvégzése mellett önkormányzati életének költségeit az egész hazára nézve egyformán kiróvandó százalék alapján felállított házi pénztárból fedezni. Képtelen a szervezett megyék aránytalansága, a kötelességek és felelősség egyformasága miatt. Ezen szempont vezette a bizottságot, midőn a tisztikar létszámát és fizetését a folyó] 1877. évre engedélyezett költségvetés keretén belül megállapította.” Amint látjuk, a megye közigazgatását ellátó tisztikar létszámának megállapításánál az egyik legfontosabb kritérium a takarékosság volt, amihez az adminisztráció működésének biztosítása társult. A megye állandó választmányának voltak olyan tisztviselői, akiknek működése elengedhetetlen volt a fejlettebb, bürokratikusabb közigazgatáshoz. Így például a szolgabírók, a korábbi gyakorlattal ellentétben, állandó és rendszeres hivatal viselésére köteleztettek, s ezen felül elvárták tőlük, hogy járásuk községeit rendszeres gyakorisággal beutazzák. Ez csak úgy volt lehetséges, ha a szolgabírók mellé egy-egy segédszolgabírót, írnokot és lovas szolgát alkalmaznak a megye költségvetésének terhére. Hasonlóan, az alispántól a megye közigaz-gatásának vezetése mellett nem lehetett elvárni, hogy árvaszéki, gyámsági és gondnoksági ügyekkel is foglalkozzon. Ezért „az annyira fontos és nagy felelőséggel járó árva és hagyatéki ügyek” teendőinek intézését a főispán a községi gyámokra és a szolgabírókra ruházta. Udvarhely vármegye kiterjedt erdőségeinek szakszerű védelme és kitermelése megkívánta az erdészi állás megszervezését, annak reményében, hogy a szakirányítás mellett az évek folyamán növelhető a lakosság gazdasági ereje. A megyei mérnöki állás megszervezése a pénzügyi alapok hiányában elhalasztódott, feladatainak elvégzésével költségtérítés mellett a királyi építészt bízva meg.

A vármegye 54 tagot számláló állandó választmányának évi jövedelmét - rendes fizetést és mellék járadékokat - tartalmazó kimutatás 1883-ból maradt fenn, amely nem sokban különbözhetett az 1876-ik évi fizetésektől. Eszerint például az alispán évente 2400 (1800 Ft rendes fizetést, 300 Ft szálláspénzt és ugyanannyi utazási költséget), a főjegyző 1600, az első aljegyző 1000, a tiszti ügyész 900, az árvaszéki elnök 1300, a főszámvevő 900, a levéltáros 600, a szolgabírók egyenként 1500 (900 Ft rendes fizetést, 200 Ft szálláspénzt, 100 Ft utazási költséget, 200 Ft-ot irodai költségre és 100 Ft irodatartási költséget), a járási orvos 600, a központi lovaslegény 400 (200 Ft rendes fizetést, 40 Ft szálláspénzt, 50 Ft ruhapénzt és 110 Ft lótartási díjat), a börtönőr pedig 250 (200 Ft rendes fizetést, természetbeni lakást fűtéssel és 50 Ft ruhapénzt) forintot kaptak.

A szűkös megyei költségvetés, a tisztikar hiányos létszáma, hatáskörének és teendőinek kibővítése miatt az első években a megyei közigazgatás nem tudott eleget tenni az elvárásoknak, „a közigazgatás menetével a közönség egyáltalán megelégedve nem lehet” - írta 1878 elején az alispán a megye állapotáról szóló jelentésében.  Az 1875-1877 között eltelt időszakban az összes közigazgatási forgalom törvényhatósági szinten megkétszereződött: míg 1875-ben 42 508 közigazgatási ügyet kellett megoldania Udvarhelyszék tisztikarának, addig ez a szám 1876-ban 59 767-re, 1877-ben pedig 80 497-re emelkedett.  Szintén nagy mértékben növekedett a megye által befizetett egyenes állami adó mértéke is: miközben 1876-ban még „csak” 200 ezer forintot, addig 1877-ben 42 927 forinttal több adót fizettek be az udvarhelyiek az állami kincstárba.  Az adófizetési többletet nem a lakosság fizetőképességének javulásában kell keresnünk, hanem a törvények szigorában, amely az adók kérlelhetetlen behajtását írta elő. „Jelenleg a külső adninistratio terén úgy állunk - állapította meg Török Albert alispán -, hogy az 1876. évi XV. t. czikk végrehajtása a fő dolog, minden egyéb közigazgatási ügy csak mellékesen kezelhető; az állami adóknak és tartozásoknak ezen szigorú betartása nem csak az adózó polgárokra nehezedik elviselhetetlenül, hanem egyúttal a közigazgatás felelős közegeit akkora zaklatásnak teszi ki, hogy ha ez így fokozódik, maholnap a közszolgálat lehetetlenség leszen; van olyan tisztviselőm, kinek költségén olyan tartozásokat akarnak végrehajtani, melyeket tényleg behajtani nem lehet. Azt még hazafiságból lehet remélni, hogy valaki ingyen, fizetés nélkül szolgáljon, de hogy akadjon olyan tisztviselő vagy községi előljáró, kinek fizetése nem elegendő az ő költségén kiküldött állami végrehajtó napidíjainak fedezésére, hanem azt saját zsebéből kell kipótolnia, és mégis szolgáljon - azt már remélleni és józanul várni nem lehet.”  A megye lakosságának elviselhetetlen fizetőképességére vetítenek fényt az alispán által közölt adatok is. Primitív gazdasági rendszer és birtokviszonyok, a birtokrendezés és tagosítás késlekedése, a mezőgazdasági termelésnek a rossz időjárásból kifolyólag a várakozáson alul maradása, közel 50 ezer kataszter hold földnek ugaron maradása, a kézműipar hanyatlása mellett szinte jövedelem nélkül kellett adót fizetni. Az időjárás szeszélyeitől, a talajviszonyoktól függő, főleg gabonatermelésből származó csekély jövedelmét az udvarhelyi gazda rendszerint az állattenyésztésből és erdőkitermelésből egészítette ki. Azonban ha az 1877. évi statisztikát összevetjük az 1870-es hivatalos állatösszeírási adatokkal, akkor az állatállomány megdöbbentő apadásáról kapunk képet. Hét év alatt Udvarhely megye állatállománya 1793 lóval, 12 256 szarvasmarhával, 28 461 juhval, 7602 kecskével és 12 714 sertéssel lett szegényebb. A következő, 1878-as év nyarán az esőzések következtében előforduló mételyben 34 123 darab juh pusztult el, az állománynak több mint fele . Ezek után érthető, hogy 1877-ben a megye 135 települése közül 47 község a saját háztartását közjövedelme mellett miért kellett pótadóból fedeznie, míg további 25 község önkormányzati költségeit kimondottan pótadóból fizette, amelynek mértéke az állami egyenes adóhoz viszonyítva 5-42% között váltakozott.

Az 1867-es kiegyezést követő nagy gazdasági-társadalmi fellendülés, a közigazgatás és a törvénykezés modernizálása addig nem tapasztalt változásokat hozott az ország társadalmának fejlődésében. Az új törvények hiányossága, esetlensége sokszor a közigazgatás eredménytelenségét okozták, az általános várakozás színvonalán alul maradását, amit alkalmanként csak a tisztviselők szorgalma, hozzáértése és lelkiismeretessége ellensúlyozhatott. A megyésítést és a törvénykezés átalakulását követő új állapotokat nagyon találóan jellemezte beszédében Török Albert alispán: „Midőn közéletünk csaknem minden ágát felölelő és szabályozó törvények rövid idő alatt oly nagy mérvben lépnek életbe, s midőn ezen törvények a százados szokásokkal és viszonyokkal összeütközésbe jönnek, társadalmi mozgalmainkat, közgazdasági érdekeinket és nyilvános közéletünket egy eddigelő még nem szokott új irányba vezetik, midőn törvényeink egyrészének azon lényeges hiánya van, hogy a nép felfogásában támaszt nem talál, mert nem abból vette eredetét: nem lehet csodálni, ha az egyes állampolgár és tisztviselő érdekeinek védelmében és kötelességeinek teljesítésében folytonos habozásnak és tapogatózásnak van kitéve.” 

 

Az 1867. évi kiegyezés Magyarországon és a hozzácsatolt Erdélyben is megteremtette az alkotmányos élet alapjait, valamint a korszerű liberális állam kiépítésének lehetőségét. A modern állami berendezkedés egyik alapvető feltételének - mind a kormányzó liberálisok, mind a parlamenti ellenzék - a modern nyugati polgári intézmények meghonosítását tekintették. Ez halaszthatatlanná tette a központi kormányzat, a felelős minisztériumok, illetve a helyi önkormányzatok viszonyának mielőbbi rendezését. Ezzel azonos időben országszerte szükségessé vált a feudális korra jellemző sokszínű területi beosztás felszámolása és az egységes közigazgatási szervek létrehozása. A kiegyezés évében Magyarország 49 magyar és 8 erdélyi vármegyéből, 5 székely székből, egy magyar és 2 székely vidékből, 5 magyar kerületből és a királyi földből állt, mely utóbbi 9 szász székre és 7 vidékre oszlott.

A modern közigazgatás kiépítése kapcsán két fő, egymással ellentétes álláspont alakult ki. A mindenkori kormány és a kiegyezés híveinek többsége centralizált, központosított állami közigazgatást kívánt létrehozni, arra törekedve, hogy felszámolja a megyéknek a polgári parlamentarizmus viszonyai közepette idejétmúlt politikai hatalmát, valamint csorbítani szándékozta a helyi önkormányzati testületek önállóságát a központosított szakigazgatás korszerűségére és hatékonyságára hivatkozva. Az ellenzéki pártok a közigazgatás centralizációját sérelmesnek találták, és a kormányzati befolyás növekedésétől tartva a vármegyék hagyományos, a feudalizmus korából örökölt ellenállási jogának a védelmére keltek, ugyanis a vármegyékben az ország függetlenségét biztosító mentsvárakat látták, amelyek szükség esetén újból védelmet nyújthatnak a Habsburgok abszolutisztikus törekvéseivel szemben. A széles társadalmi ellenállás és a függetlenségi ideológia mellett a megyék államosítása ellen szólt az a tény is, hogy a közigazgatás államosítása következtében az államnak egyedül kellett volna fizetnie a megyék és a törvényhatósági jogú városok tisztviselőit, ami jelentős többletkiadást jelentett volna az állami kincstár számára. Végül, 1870-ben köztes megoldás, kompromisszum jött létre az állam és a megyék közt: a XLII. számú törvénycikk értelmében a minisztériumok, a központi kormányzati szervek rendeleteinek a végrehajtása a megyékre, a törvényhatósági jogú városokra és a megyéknek alárendelt községekre - a rendezett tanácsú városokra, a nagy- és kisközségekre - hárult. A törvényhatóságok (megyék és törvényhatósági jogú városok) megőrizhették politikai véleménynyilvánítási jogukat, országos ügyekben az Országgyűlés alsóházához, a képviselőházhoz fordulhattak, valamint megmaradt a helyi igazgatás önkormányzati jellege is.

 

 

Udvarhelyi Térség

 

Az udvarhelyi térségben tetten érhető az átlagot meghaladó vállalkozói kedv, ugyanakkaor a helyi gazdasági élet szervezését felvállaló intézmények (céhek) itt alakultak ki a megyében legkorábban. A kisrégió napjainkban a megyei üzleti forgalom 40% és a profit 41%-át adja. A megyében bejegyzett összes vállalkozás 38%-a található itt. A kisrégió átlagon fellüli részesedést mutat a műanyagipar, textilipar és fémipar területén, de itt található a szállítmáényozással foglalkkozó vállalkozások 43%-a is, akik a megyei szállítóipar által megtermelt profit nem kevesebb mint 73%-át állítják elő. Jellemző továbbá a megyében kiemelkedő teljesítménnyel bíró nyomdaipar és bútoripar (65%) hangsúlyos jelenléte. A kisrégió gazdaságszerkezete kiegyensúlyozott.

In: Hargita Megye Tanácsa Középtávú Gazdaságfejlesztési Programja 2012-2020

 

Székelyudvarhely gazgdasága

 

Székelyudvarhely jelentős szerepet játszik mind a kistérség, mind Hargita megye gazdasági életében rivalizálva a megyeszékhely Csíkszeredával. Az udvarhelyi régió esetében gravitációs ereje egyértelmű, hiszen ide koncentrálódik a térség munkahelyeinek jókora hányada, illetve több országos vagy nemzetközi jelentőségű cég is működik itt, alátámasztva a város központi funkcióját.

A város elhelyezkedése, természeti viszonyai nem kedveznek a mezőgazdaságnak, továbbá a történelmi társadalmi viszonyok sem tették lehetővé intenzív mezőgazdaság létrehozását, így nem csoda, hogy Székelyudvahely város gazdaságát hagyományosan is elsősorban a (kis)ipar és kisebb mértékben a kereskedelem jellemezte.

A már a 16. századtól jelen lévő céhek, három évszázadon keresztül határozták meg a város gazdasági életét. A 19. század végén a céhek ipartársulássá alakultak és ekkor jöttek létre az első „gyárak”, azaz a 20 főnél több alkalmazottat foglalkoztató ipari üzemek is. Az egyre erősödő iparnak kedvezett a Székelyudvarhely-Héjasfalva helyi érdekű vasút megépülése is, amely a város és az egész térség gazdasági fellendülését eredményezte.

A modern értelemben vett iparosodás a 2. világháborút követően kezdődött el, fő hulláma az 1960-as évek elejére esett. Ekkor születtek a nagyüzemek, a köztársasági érdekeltségű ipari telephelyek, a helyi ipari vállalatok. Az akkori ipartelepítést az olcsó munkaerő is segítette. A régióban elég tetemes összegeket fordítottak ipari beruházásokra és ezzel egy viszonylag korszerű, inkább a könnyűiparra koncentráló ipari struktúra alapjait sikerült kialakítani. A régió iparában igen jelentős szerepet töltött be a faipar, a textilipar és az élelmiszeripar. Az új ipari munkahelyek létesítésével enyhítettek a régió lakosságának foglalkoztatási gondjain.

Nóvumot jelentett, hogy az ipari létesítmények számbeli növekedésével egyidőben a lakosságot kiszolgáló közepes nagyságú üzemeket is modernizálták, illetve újakat létesítettek. Így az ipari termékek széles skálája került kereskedelembe: bútor, textíliák, könnyű- és nehézkonfekció, faáru, matricák, cérna, tejtermékek, hústermékek, stb. A melléküzemági tevékenységek (gépjavítás, építőipar) inkább a térség néhány községének szintjén honosodtak meg.

A rendszerváltozás után átrajzolódtak a gazdasági élet erőviszonyai: a nagyvállalatok veszítettek jelentőségükből, inkább a kisebb egységek tudtak piacképesek maradni. Ezért ma a tőkeerős ipari vállalatok száma kevés, ami szektor foglalkoztatottságának csökkenését is maga után vonta - a cérnagyárban, az élelmiszeripari gépgyárban és a matricagyárban is csökkent az alkalmazottak száma, míg a ruhaipar és a bútoripar exportképes maradt. A gazdasági élet átszerveződése ugyanakkor a tercier szektor megerősödését is maga után vonta: a legnagyobb számban a kereskedelmi, szállító, logisztikai, gazdasági és egyéb szolgáltatásokat nyújtó vállalkozások jelentek meg, jóllehet ezek legnagyobb része kis- és középvállalkozás. Jelentősen megnövekedett továbbá a pénzintézetek száma a városban, ahol ma már majd minden nagyobb bank és biztosító rendelkezik fiókintézménnyel.

Kétségtelen azonban, hogy a gazdaság rendszerváltozást követő szerkezetváltozása negatív következményekkel is járt: a különböző gazdasági ágazatokban dolgozó alkalmazottak összlétszáma 1999 és 2006 között közel 27,36%-kal csökkent.

Jóllehet a fentebb vázolt változások leginkább az ipart érintették, a székelyudvarhelyi gazdaság szerkezetéban máig ez az ágazat játssza a legnagyobb szerepet, ezen belül pedig a feldolgozóipar, ahol a foglalkoztatottak 36,13%-a dolgozik. A legfontosabb helyi és nemzetközi piacra termelő ipari cégek a textil-, fa-, illetve élelmiszeripar területén tevékenykednek. A faipari cégek többsége famegmunkálással és bútorgyártással foglalkozik, míg a textilipar elsősorban a konfekciógyártás területén sikeres. A jelenlegi feldolgozóipari struktúra fenntarthatóságát tervezési terület ipari üzemei közül csupán néhány szennyezi a környezet, többségükben azonban környezetkímélő termelés folyik.

2002 óta a kereskedelem, javítás nemzetgazdasági szektorban dolgozók száma is jelentősen megugrott: míg az említett évben 472 személyt foglalkoztattak e munkaterületen, 2006-ban 3035 személy dolgozott az ágazatban.

Forrás: www.tettconsult.eu

 

Barabás Endre: Udvarhely vármegye közgazdasági leírása, Budapest, 1904

 

Udvarhelyszék nyelvjárása

 

A Transindex  hírportál 2011-ben indította el a Keressük a legsármosabb nyelvjárást! című projektjét, amely Erdély magyar nyelvjárásait mutatja be. Az ismertető szöveget Péntek János nyelvész írta, a felvételeken a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Váróterem Projekt társulatának tagjai mutatták be a saját nyelvjárásukban Örkény István: Mi mindent kell tudni c. egyperces novelláját. Minden színész a származási helyének megfelelően beszél.

Mit tudhatunk a székely nyelvjárás, ezen belül pedig az udvarhelyszéki dialektus kialakulásáról?

A romániai magyar nyelvi tájak térképén négy nagytáj különíthető el: a moldvai csángó, a székely, a mezőségi és a nyelvjárásilag szintén több nagy régióra oszló Partium, valamint a Bánság. A székely nyelvjárás keleti határát pontosan kijelöli a Keleti-Kárpátok gerince, és azok a hajdani határjelek, amelyek valamikor az ország határát mutatták. Ennél bizonytalanabb nyugati és főképpen déli határának megvonása. A nyugati azért, mert a mai Maros megyében a mezőséginek és a székelynek van egy, inkább a székely rovására mozgó átmeneti sávja, a déli pedig azért, mert a Szászföld megszűntével itt, Brassó és Maros megyében is kialakult egy szórványosodó, foszló régió, amelytől végleg elszakadtak a távolabbi nyelvjárásszigetek (Oltszakadát, Kóbor, Datk, Halmágy). A székely nyelvjárásról mindenképpen rögzíteni kell néhány olyan alaptételt, amely a köztudatban másképpen él, mint ahogy a nyelvi adatokból, nyelvi jelenségekből igazolható.

Ebből kettőt már 1860-ban, székelyföldi útja után Budenz József is fontosnak tartott hangsúlyozni:

1. A székely nyelvjárás nem olyan különleges, egzotikus magyar nyelvi változat, amely távol esne a nyelv főváltozatától.

2. A székely nyelvjárás nem egységes, maga is tagolt. Ez a tagolódás nagy vonalakban megfelel a székelység hajdani önkormányzati egységeinek, az ún. székeknek. A külső keleti peremen: háromszéki, kászoni, alcsíki, felcsíki, gyergyói, a centrumban az udvarhelyszéki, nyugaton pedig a kelet-marosszéki. Ezeket a megállapításokat most megtoldhatjuk a következőkkel:

3. A belső tagoltság, a mai különbségek nem itt jöttek létre, hanem jelentős részükben megvoltak már akkor, amikor az egyes székely csoportok a 12-13. században megtelepedtek.

4. A székely nyelvjárás egésze és belső egységei külön-külön nyelvileg igazolható történeti kapcsolatot mutatnak a nyelvterület nyugati régióival, csoportjaival: a marosszéki a Pozsony vidékivel, az őrségivel, az udvarhelyszéki a dél-baranyaival, szlavóniaival, a keleti peremrész a legnyugatibb őrvidékivel.

A régió centrumában, Udvarhelyszéken, Székelykeresztúr központtal a nyelvjárásnak van egy ö-ző részlege. Jellemzőek továbbá az ilyen ü-ző formák: küs, üdő, mü, azë-zés ezekben a szavakban: ëcsém, ëssze, zërget. Gyakoriak a süttem, vettem ’vetettem’ féle rövidebb múlt idejű formák, és nyelvjárási jelenségként általános, hogy a -t végű igék egyes kijelentő módú alakjai egybeesnek a felszólítókkal (a suksükölés).

 

Székelyudvarhely városi elitjének kialakulása a 16-17. század fordulóján