Énlaka

Énlaka az Erdélyi-medence keleti peremén, a Székelyföld középső részén, a Firtos tető (1062 m) nyugati lábánál, a Kis- és a Nagyküküllő vízkörének választóján, a Gagy vize völgyfőjében fekszik 644 m átlagos tengerszint feletti magasságban.

A tőle 5 km-re fekvő Etéd községhez tartozik. (A község őt települése közül a legkisebb.)

Már a rómaiak korában fontos határerőd állt a mai Várkertnek nevezett helyen, ettől délnyugatra pedig római polgári település alakult ki, melyet Praetoria Augusta településsel azonosítanak. A hagyomány szerint az itt letelepedett Jenő vezérről először Jenőlaka volt a neve. Egykori várát már agótok, az avarok és a dákok is birtokolták, Jenő vezér ostrommal vette be. 1910-ben 643, túlnyomórészt magyar lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye Székelykeresztúri járásához tartozott.

Érdekes a falu szerkezete is: körkörösen, a templom köré épültek az utcák és a házak. A kétszázvalahány lelket számláló falucskának mintegy negyven utcája van. Ha az ember befelé tart, behozzák a falu közepére, ha pedig kifelé, az utcák kiviszik valamelyik kijáratához a falunak.

Egy legenda is maradt fent erről - ami szintén a turizmusban érdekelt fiatalember osztott meg velünk: estére beérkezett a degenyeges a faluba, és megkérdezett egy falubelit, hogy igazítaná el, merre jár? Énlakán - jött a felelet. Megköszönte, azzal továbbhajtott. Reggel újra megkérdezte, hogy hol jár, és a válasz hasonló volt: Énlakán. „Mekkora ez a falu! Egész éjszaka mentem, s még nem jutottam ki belőle” - kiáltott fel az idegen.

 

A Firtos hegy alatt települt falu északkeleti magaslatát XV. századi, keletelt, kőfallal körülvett templom uralja. Az énlaki templom egységes késő gótikus építés eredményeként áll előttünk. Az előzményekről csak jelzéseket kapunk a megtalált töredékekből. Hogy mint plébánia a XIV. század első felében már létezett, ez kétségtelenné teszi azt, hogy temploma is volt a mait megelőzően. A pápai tizedjegyzékben mint kis jövedelmű plébánia bukkan fel 1333-ban.

A középkori templom épen állhatott 1661-ig, amikor Ali pasa erdélyi hadjárata idején a törökökkel együtt harcoló tatárok felégették; ekkor készült a beomlott boltozat helyett a hajó kazettás mennyezete, Szász András asztalos és Muzsnai Dakó György festő munkájaként, 1668-ban.

Rovásírásos táblájáról vált híressé az énlakai unitárius templom mennyezete. Az egységes, aranysárga alapon fekete vonalrajzzal dolgozó mintázat fő formaeleme a korsóból vagy vázából kiinduló, különböző alakzatokba kibomló virágcsokor. Ezek alapján ítélve az évköri keretekben tárgyalt üdvtörténetnek itt a Vízöntő-vonatkozásai lehetnek a leghangsúlyosabbak. Konkrétan a keresztség szentségére kell gondolnunk. Ugyanakkor ennek az évköri egységnek a sajátosságaihoz tartozik az is, hogy az élet konkrét anyagi megnyilvánulásai ebben a jegy-érvénytartamban rendre átfordítódnak energia-megnyilvánulásokba. A magyar képírási gyakorlatban ez úgy jut kifejezésre, hogy az állatpotszerűséget megjelenítő állatalakok eltűnnek, a folyamatszerűség jelölésére használatos növényi elemek („növevények”, azaz növekedési tendenciák kifejezői) kizárólagos szerephez jutnak. Lényegében erről van szó az énlakai mennyezet virágözöne esetében is. Ha még azt is hozzátesszük, hogy a magyar nyelvben a „virág” szó és a neki megfelelő képjel minden esetben magával hozza a „világ(osság)” jelentést is, akkor megértjük, hogy esetünkben a fényenergia által nyilvánuló, de testesebb alakzatokba még nem tömörült, kozmikus és egyszersmind üdvtörténeti nagyságrendű létezés folyamatábráival állunk szemben. Egyetlen kivétel az általános fényáradás motívum-kínálatában a „Bűnbeesés” kazetta. A fa lombozatában azonban itt is a hullámszerűség a domináns tényező, amely minden irányba fénymagokat vet ki magából. Egy ilyen fénymagot kínál a fára feltekeredett kígyó ősanyánknak is, aki meglepetésünkre lándzsát szorongat jobb kezében, míg baljával a fény-”alma” felé nyúl. Ádám alakja a fa túloldalán annyira megkopott már, hogy vele kapcsolatban nem tudunk hasonlóan érdekes megnyilatkozásokról számot adni.